Szeretem a fekete-fehér képeket, nem látom komornak őket, sőt! Nem vágyom arra, hogy ripsz-ropsz megteljen a fal, (már) nem veszek áruházi-bazári képeket, plakátokat. Ha már képes vagyok a gyönyörű frissen festett fehér falamat holmi lyukakkal “megbántani”, akkor olyan kép kerüljön a falra, amit nem unok meg záros határidőn belül.
Egy iskolai napközis foglalkozásnak, na meg egy lelkes, szeretetre méltó tanítónőnek köszönhetem az egyik kedvencem. Egy gyerek munkájában meglátni a lehetőséget – hú emlékszem a pillanatra, amikor a fekete keretet előbányásztam. (Kollégáknál is látok az irodában eszméletlen jó gyerek(kamasz)rajzokat.)
Az (egyik) kedvencem egy árnykép, a fotózáshoz le kellett emeljem a falról, de amúgy a hálószobában van.
A gyerekek falra vetülő árnyékát körül rajzolták, ollóval és sniccerrel kétszer kivágták, majd egy zsinórral díszített-lefestett alapra ragasztották.
Tovább lehet gondolni (azaz színezni, festeni) a képet (ajándéknak is kiváló), mutatom:
A bejegyzés saját fotókat is tartalmaz.
Kommentek